2008. december 2., kedd

Lilafej

Elsőre vicces, azután mégsem Legújabb szokásom, hogy ha valami okból sírni kezdek, egyszerűen nem veszek levegőt. Nagyszülők rémült anyukámnak (nem az az ijedős fajta) mosolyogva csak annyit mondanak, fújj az arcába.
De nézzünk egy konkrét esetet:
Helyszín: bp kávézó
Szereplők: Olivérbaba, Nagymama
Szemlélő: Anya

Négykézláb pásztázom, asztalok, székek lába között. Idilli az állapot, míg meg nem botlik a kezem a nagy semmiben, és hopp, koppan az orr. Anyáék minden nyomatékos kérése ellenére nagyi felkap(anya épp telefonál, különben nem hagyná). Ordítok, majd azonnal csend. Anya már tudja, hogy ez nem a megnyugvásomat jelzi. Ez az a bizonyos, tátott szájjal nem vesz levegőt állapot. Nagyi fújja az arcomat. Nagyi egyre gyakrabban fújja az arcomat. Nagyi egyre erősebben fújja az arcomat. Nagy rázni is kezd. Nagyik ráz és fújja az arcomat. Nagyi ráz, és már rémülten mondogatja, vegyél már levegőt, vegyél már levegőt. Egyszercsak veszek. Lila a szám, a fejem, és nagyi meg sápadt. Még egy nagy levegőt veszek, majd teljes kimerültségben némán nagyi vállára pihenek. Fél perc pihi,néhány pahaszos hanggal, aztán már el is felejtettem az egészet. Nagyi odajön anyához, és csak ennyit mond:
-tényleg nem vesz levegőt. Ezt aztán fújhatod:D
Akkor már nevettek mindketten. A helyzet azt, hogy ezt akár naponta többször is eljátszom. Nem kell hozzá nagy kopoanás, semmi. Csak egy kis fáradság, és némi ellenállásba ütközés. Ez az első olyan alakításom, ami kicsit aggasztja anyát. Nade majdcsak leszokom rólat.

2 megjegyzés:

Csengebaba írta...

Jujj, annyira ijesztő tud lenn egy ilyen affektív-apnoés roham!

Horváth Botond írta...

Kedves Lilafej barátom! Én a pirulós fajta ordítást láttam, én azt is néma csodálattal néztem :)
üdv: Boti