2008. január 6., vasárnap

Vízkereszt, vagy amit akartok

Vízkereszt napján komoly víz-keresztett tett a Jósiten a miséreinduló ember vállára:
Vasárnap van, tehát a nap első programja a mise. Amire időben el kell készülni. Szerencsére Bicske nem a hajnali miséiről híres, (kivéve persze az adventi rorátékat, amik anyának sose voltak az erősségei, de idén még bűntudata sem volt miatta, hsz így gömbölyödő pocakkal, fáradó szervezettel, talán nem baj ha reggel hatkor még nem a templomban van), 11-kor kezdődik a vasárnapi szertartás. Szóval vasárnap, erre a hajnali időpontra kell a templomba érni. 10-kor elkezdteük ébresztgetni apát, ami nem egy könnyű feladat, de hősiesen felkelt. Reggelire már nem volt idő, így csak pár sütit kaptunk be az asztalról, aztán futás! Vagy mégsem? Amint kiléptünk az ajtón, rá kellett ébrednünk, hogy minden merő jégpáncél. Menni, vagy nem menni... ez itt a kérdés... Nekivágtunk, apa, anya meg én, mint csatolt tartozék. Lassan de biztosan, anya úgy döntött, hogy misére menet, extra erősen tart majd minket az Úr a két lábunkon, no meg persze apa karja is komoly stabilitást adott. Mendegéltünk, csak semmi sietség... Már majdnem ott voltunk, amikor anya csizmája beázott, no ez persze várható volt. Megérkeztünk, és még el sem késtünk.
A mise kezdetekor az orgona meg nem szólalása jelezte, hogy a kántornéni sem tudott eljutni ma a templomhoz, de ő, mivel vidéki el sem indult.
A csúszós út megpróbáltatásai után nagyon ideillő prédikációt ajándékozott nekünk Topiatya. Arról beszélt, hogy az Úr életünk során gyakran helyez el minket egy-egy úton, amiről nem tudjuk hova vezet, nem tudjuk hogy kerültünk oda, csak megyünk az ismeretlenbe, és bízunk benne, hogy odaérünk. Nem volt nehéz számunkra azonosulni ezekkel a gondolatokkal. Anyának gyakran jár a fejében, hogy vajon mi jön majd a megszületésem után, és be kell vallanom, hogy nekem sincs róla elképzelésem sem. Már eleve maga a születés folyamata is némi gombócot okoz a hasunkban (bár anyáéban mellettem már annak nem nagyon van hely). Néha kérjük, hogy gyorsan, hogy gond nélkül, hogy így, úgy amúgy, aztán egyre feszültebbek vagyunk, hogy hogy is lenne vajon a legjobb, és a teljes kétsébeesés előtt szokta anya feladni a döntést ebben a témában, és kijelenti, legyen ahogyan lennie kell, és rábizzuk magunkat arra, aki eddig is eljuttatott minket. Azt gondolom, hogy okos lenne ha anya minden gondolatmenetet ezzel kezdene, mert akkor elmaradna a gombóc, a kétségbeesés, meg minden, mert ez a döntés mindig olyan megnyuvást ad, hogy a tudás, már nem is hiányzik. Tudjuk, hogy úgy lesz minden, ahogy lennie kell.
Nagy kár lett volna, ha nem indulunk útnak ma reggel az aggodalmaink miatt, remek mise volt, fantasztikus prédikációval, mint mindig, és a hazafeleúton minden bizonytalan lépés erősebbé tette bennünk Tamásatya szavainak jelentősségét.

3 megjegyzés:

Horváth Botond írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Marcsi írta...

Kedves Szilda anyu és Olivérke!
Boti születése jutott most eszembe :) Első élményem a nagy pillanat után: mekkorák a talpacskái és hogy milyen nehéz a hasamon fekve:) Nem baj, ha vannak félelme(ite)k ezzel kapcsolatban. Hidd el, hogyha eljön az idő, nem is emlékszel majd rájuk, csak az számít, hogy jól csináld és mielőbb találkozzatok :)
Jó születést!

Rossel Olivér írta...

Köszönjük a bíztatást, biztosan mi is ügyesen megbírkózunk a nehézségekkel együttes erőbedobással.
Szilda és Olivér, no meg nem utolsó sorban a kedves apuka, Rossei:D